Nehézségek, Terápia, Család

Sok szeretettel köszöntjük a kedves nézőket, az én nevem Bíró Bence Péter, mellettem Kozma Vizkelti Dániel ül, aki egy családtörepeuta, kiképző pszichotörepeuta, és még erről fogunk beszélni a későbbiekben. Viszont mielőtt belekezdenénk, szeretném megköszönni a Pszinopszisnak, hogy ez a videó létrejöhetett, ami egy minden évben megrendezése kerülő konferenciasorozat, egy háromnapos konferencia pszichológiai témákkal, ami mind a szakembereknek érdekes javadásukat nyújt, mind a mindennapi személyeknek, akik a pszichológián csak érdeklődnek, vagy a saját lelkiviláguk iránt érdeklődnek. És a mai vendégünk egy nagyon különleges szakember, Kozma Vizkelti Dániel. Köszöntünk itt a műsorban. Szervusz, Bence, és köszöntöm a leendő nézőket. Mit jelent az, hogy valaki pszichotörepeuta? Tehát, hogy különböző szintek vannak, szerintem nagyon sokan keverik a pszichiátert, a pszichológust, akkor van a pszichológia BA-diploma, a tanácsadó pszichológus, akkor a klinikai szexológius. Hogy vannak ezek a szintek? Hogyan is néz ki ez a képzés? Így van, ez a szakmai végzettség egy fokozata. Valóban a pszichológia alap végzettséga BA azt még nem is pszichológusnak, hanem viselkedéselemzőnek hívják, és azt hiszem, hogy még senki nem tudja pontosan, hogy az mire jó és mire való, de mindannyian tanakodunk abban, hogy ezt megláthassuk. A pszichológia MA végzettség, ez a közkeleti nevén okleveles pszichológus, utána egyre elterjedtebb, hogy érdemes valamilyen szakvizsgát tenni. Nagyon sokféle irányba lehet manapság specializálódni, rendszerint két, három vagy négy éves képzések, tehát a diploma után, és a pszichoterapauta szakvizsga pedig egy úgynevezett ráépülő szakvizsga, vagyis először klinikai szakvizsgát szükséges csinálni, illetve manapság ez már ráépíthető a tanácsadó, illetve az alkalmazott egészségpszichológiai szakpszichológus szakképzésre is, csak egy különbözeti vizsgát kell azt hiszem tenni. Tehát a pszichoterapauta az egy újabb szakvizsga, további három év. Vagyis az, hogy én pszichoterapauta vagyok, ez azt jelenti, hogy a diplomám megszerzése után nem hagytam abba a tanulást, mert további legalább hét, nyolc évig még tanultam, és két újabb szakvizsgát tettem le. Szerintem sok embernek van ilyen félelmény, hallottam személy szerint, hogy ha valaki elmegy a pszichológushoz, akkor majd feljön neki gyógyszert, és akkor ezért nem akar inkább pszichológushoz menni. Tehát hogy vannak pszichiáter, vannak pszichológus, mi a különbség? Nagyon jelentős a különbség pont a gyógyszer szempontjából. Ugye a pszichiáterek orvos kollégák, akik a orvosi diplomaik megszerzése után pszichiáterszakvizsgát tettek, és ők azok, akik valóban gyógyszert írhatnak. Nagyon különböznek a pszichiáter kollégák a tekintetben, hogy valóban elsősorban gyógyszert írnak, vagy ők is valamely pszichoterapiás megközelítéssel dolgoznak, de ők azok, akik adott esetben valóban írhatnak gyógyszert. Vannak olyan lelki állapotok, mentális problémák, betegségek, amikor valóban átművetileg feltétlenül szükség van gyógyszerekre. Ez nem megkerülhető. Ilyenkor mi is, pszichológus-pszichoterapeuták, egy orvos kollégához irányítjuk a klienst, mert a gyógyszeres kezelését feltétlenül ő tartja kézben. A pszichológus biztos, hogy nem írt gyógyszert, mert hogy nincs rá sem joga, sem végzettsége, sem feljogosítottsága. Azok a kliensek tehát, akik pszichológus alapvégzettségű kollégához mennek, ők nem is számíthatnak rá, de nem is kell tartaniuk tőle, hogy gyógyszeres kezelésben fognak részesülni, hanem közkeletűen ilyen beszélgető terápiával, vagyis pszichoterapiával fogniák megkísérelni, megoldani a problémáikat. Aki egyáltalán gondolkodik azon, hogy elmenjen valamilyen segítőhöz, rengeteg fajta hirdetés lehet látni az interneten. Mindenféle akár ilyen lelki segítők, akinek most nincs is szakképesítés, és a pszichológusok között is van ez a rengeteg szint, amiről te is beszéltél most. Hogyan érdemes mondjuk egy mindennapi embernek választani a segítőknök a keresztvizében, hogy lehet megfelelő segítőt tenni magunknak? Valóban nagyon nagy a választék, szinte zavarba ejtő, manapság mindenki terapeuta, és nem mindig lehet tudni, hogy a terapeuta címét azt egy háromnapos tanfolyamon szerezte, vagy pedig valóban több éves, komoly felkészültséggel megfelelő vizsgák révén jutott ehhez a képesítéshez. Manapság szinte mindenkinek van honlapja, szakmai oldala, ahová felrakja a tevékenységével kapcsolatos adatokat, fényképeket, videófelvételeket, akár ilyen felvételeket, ugye, amiről most beszélgetünk. Nyilván ez rokonszemvé és bizalmi választás lesz, hogy kihez megyek el, kire bíznám rá életem legszemélyesebb vonatkozásait, kivel szeretném ezeket megbeszélni. De annak feltétlenül nézen utána, aki keres segítséget, milyen végzettséget szerzett az a személy. Valóban túl van-e megfelelő feljogosítottságokkal bíró képzéseken? Elvégezte-e az egyetemet megfelelően, és pszichoterapeuta vagy más terápiás szakvizsgát letette-e? Megfelelő módszerszpecifikus végzettsége van-e? Azok, akik korrektül végzik a tevékenységüket, ők ezt általában feltüntetik. Akinél mismásolást látunk a holnapján vagy a szakmai oldalán, hogy ide is jártam, oda is jártam, tanultam virágkötészetet, aztán fél évet hallgattam Bangladesben valamilyen léleggyógyáztam folyamon, ott éljünk a gyanúperrel, hogy ő nem esett át azokon a szűrőkön, amik valóban szükségesek ahhoz, hogy valaki szakmai lelkiismerettel, emberekkel dolgozzon. Azt hiszem, hogy olyan fogorvoshoz se szeretnénk menni, aki a fogorvos diplomáját kártyán nyerte, vagy egy hétvégi tanfolyamon tanulta meg, hogy nagyjából mekkorát kell ütni a kalapáccsal, hogy valakinek kiessen a foga, nem szívesen mennénk ilyen fogorvoshoz, idézőjeles fogorvoshoz sem. Ugyanez igaz a léleggyógyászokra is, akik valamely pszicakma képviselői, hogy olyanhoz menjünk, olyat válasszunk, aki kellően fölkészült és lelkiismeretes. Aztán még mindig ott lesz az a zavarba ejtő sokszínűség, ami a módszerekből adódik. Itt pedig azt hiszem, az segít az ad útmutatást, hogy milyen módon tudom leginkább elképzelni, ha van mondjuk egy problémám a anyosommal, az édesanyámmal, a párommal, a saját magammal, hogyan tudom elképzelni a leginkább, hogy ezen dolgozom. Az egyik lehetőség, hogy egy félhomályos szoba zárt csendjében ülök vagy félig fekszem egy kanapén, és mindent elmondok, ami eszembe jut, és a csendben figyelmesen hallgató terapeutakollega időnként visszajelez, értelmez, amit én fölhasználhatok. Vagy szívesebben megyek valakihez, aki aktívan van jelen, sokat kérdez, sokat jelez vissza, feladatokat ad, mert úgy érzem, hogy ebben tudok fejlődni. Vagy nem is feltétlenül beszélgetni szeretek, mert úgy érzem, hogy sokkal könnyebben kifejezem magam rajzban, gyúrmával, valamely más művészi megjelenítésben. Nem azért, mert szépen rajzolok, hanem mert úgy érzem, hogy könnyebb nekem egy képben kifejeznem az érzéseimet, mint szavak által. Vagy nem is egyedül szeretnék a problémámon dolgozni. Szívesen elmegyek egy csoportba, ahol ott vannak például a sorstársaim rajtam kívül, még hat, nyolc, tíz, tizenkét személy, aki szintén esetleg konfliktusban van az édesanyjával. És akkor nemcsak a saját történetem által gazdagodok, hanem a többieké által is, hogy jé, te is ilyen nehézségekkel küzdesz, te mit próbáltál ki, én is elmondom, és így egymás által jutunk előre. Szóval, hogy a leginkább a választást azt teszi majd lehetővé, hogy milyen stílusban tudom elképzelni, hogy leginkább fejlődjek, azt szeretem, a terapauta csak rám figyel, vagy jó, ha vannak rajtam kívül, még mások is, és hogy milyen a tempom, hogy szép lassan megérlelten szeretek tanakodni, vagy az a jó, ha az egész egy pörgős, mozgásos, dinamikus dolog, így fogok tudni Mozart, és aztán hozzák kapcsolódóan segítőt választani. Ugye beszélhetünk a pszichológiában a képzettségnek a szintjaira. Tehát, hogy vannak, valószínűleg vannak olyan területek is, amire mondjuk egy tanácsadó, szaxziológus kompetens, hogy kezelje. Még mondjuk van, amit egy pszichoterapauta kompetens kezelni, hogy mi alapján tudja mondjuk belülni egy egyéni személy, vagy esetleg a terapautának kell majd megbondani, hogy ki az erdős fordulnia. És is. Természetesen szerencsés, hogyha az, aki keres, a saját problémájának a tudatában keres, és utána jár, ezt egyébként elég szigorúan szabályozák, hogy kinek mi a kompetenciája. Akinek egy elakadása van a hétköznapi élethelyzetével, tanakodik valamely döntésmeghozatalában, annak bármely pszichológus végzettségű kollega tanácsadás révén segítséget tud nyújtani. Ahol ez az elakadás komolyabb, régebb óta húzódik, sok szenvedést okoz, mások is észreveszik, ott feltétlenül valamely egy legalább tanácsadó, vagy klínikai szakvizsgázott kollega fog tudni segíteni. És ahol olyan szintű a szenvedés, vagy olyan módon áthatja a személy életét, hogy szinte mindenre kihatással van, ott valószínű, hogy pszichoterapeuta, vagy esetleg akár átmenetileg pszichiáter kollega közreműködésére lesz szükség. De egyébként, ha valaki egy felelős kollegához elmegy, ő segít neki kiválasztani, a megfelelő segítséget, ugyanis általában az első egy-két alkalommal abban maradunk ahozzánk fordulókkal, hogy ez az első néhány alkalom arra való, hogy kiderüljön, hogy tényleg én leszek a megfelelő segítség, de lehet, hogy nem, és akkor ezt az elején közöljük, hogy lehet, hogy ennek az első egy-két-három találkozásnak az lesz az eredménye, hogy valaki mást javaslunk, szakmai felelősségünk és lelkiismeretünk bírtokában. Ami még eszembe jutott az előző kérdésedhez, Bence, hogy nekem annak idején mi segített, hogy válasszak kiképzőt például, és azt hiszem, hogy ez sokat segíthet a terápiában tanakodók számára. Hogy ne menjünk messze, nekem pont annak idején a szinapsz is segített annak megtalálásában, hogy én kihez menjek el tanulni a módszereket, amik érdekeltek. Az a szerencse ért, hogy én annak idején a második szinapsz is már ott lehettem, akkor voltam pont egyetemista, és így a második alkalommal, most már a huszonvalahányadiknál jártok, hogyha jól tudom. Szóval, hogy annak idején ott lehettem, és ott személyesen megismerkedhettem azokkal, akik azzokat a módszereket művelték, amit én tanulni akartam. És ki tudtam választani, az előadások, a módszert, demonstrációk alapján, hogy fú, hozzá elmennék mindenképpen, mert meggyőző, mert rokon szembes, mert olyan stílus súl, amihez én tudok kapcsolódni, és az is kiderült, hogy melyik módszerem nem az én utam, vagy melyik kiképző az, akivel úgy érzem, hogy nehezen találnék közös hangot. Hamarosan érkezik egy előadásod a párkapcsolatok témájában. Szerintem, aki már volt valamiféle pszichológiai előadáson, és mondjuk érdeklődött a párkapcsolata fejlesztésére, vagy esetleg a párválasztás nehézségeiben magára ismert, akkor észreveszi azt, hogy ja, hát valószínűleg ennek van valami kapcsolat az én családi hátteremhez, mondjuk az édesanyám a való kapcsolatomhoz. És mondjuk esetleg meg tudják találni az emberek ezekben az előadásokban, vagy könyvekben azt, hogy hát nekem valóban problémám van. Tehát nekem mondjuk tegyük fel bántalmazott édesanyám, és akkor most én egy olyan kapcsolatban érezném magam biztonságban, ahol szintén bántalmaznak. Erről mondjuk rá lehet jönni egy-egy előadás alatt, de hogy ezekből mi a kiút, és hogy hogyan lehet egyáltalán gyógyítani ezt, vagy mik a perspektívek, erről nem esik szó, viszont a pszichoterapeuták ennek a kiképzett szakemberei, úgyhogy erről kérdeznélek téged, hogy hogyan látod ezt a kérdést. Az ismerett terjesztő előadások valóban sokat segítenek, de általában úgy működnek, mint az a bizonyos állatorvosi ló. Akkor jó, hogyha az emberek, akik hallgatják magukra ismernek, de általában majdnem mindenki magára ismer, hogy jé, ez ismerős. Tényleg akkor jó egy ismerett terjesztő előadás, ha valóban az életünkről szól, ha nem elrugaszkodott valóságkonstrukciókat hoz elénk, hanem tényleg azt érezzük, hogy fú, hát ez de ismerős, nálunk is otthon van hasonló. És valóban nem ritka, hogy ráismerünk egy-egy beszélgetés, vagy előadás kapcsán olyan nehézségekre, ami a mi életünket is érinti. Az egyik lehetőség, hogy akkor valóban eltanakodunk, utána olvasunk, és valóban még utána is van egy lehetőség, hogy azt érzem, hogy ez olyan mértékben befolyásolja az életemet, hogy dolgozni szeretnék rajta. Azt hiszem, ez az a pont, amikor érdemes választani valamilyen segítséget, elmenni egyéni terápiába, vagy hogyha a párkapcsolatom nagyon érintett, akkor egy párterápiába, vagy akár ha a családtagjaim is úgy érzem, hogy nagyon benne vannak, akár családterápiában, vagy valamely csoportos segítőformában, ahol tudok dolgozni ezekkel a mintákkal. Amit te említettél példát, hogy valóban gyakran választunk olyan párkapcsolati modellt, tudattalanul egyébként ez nem valamiféle ilyen kimódolt stratégia, hogy direkt választok valaki olyat, aki pont olyan, mint az anyám, vagy pont olyan, mint az apám, vagy valamely hasonló módon működik. Általában ez inkább tudattalan, de hogy tényleg olyan helyzeteket választunk, amik ismerősek. Nem jók, de ismerősek. Mert ami ismerős, az megszokott, és ami megszokott, az valóban biztonságos. Még akkor is, ha tényleg nem jó a helyzet, de ezt legalább tudom milyen. Ha anyám nem figyelt rám, választok egy olyan társat, aki szintén nem figyel rám, ez nem jó, de ezt legalább tudom milyen. És lehet, hogy nagyon megijednék, ha egy olyan társat választanék, aki meg nem. Nagyon figyel rám. Minden nap megkérdezi, hogy milyen napod volt, drágám, és hol voltál, merre mentél. Ezt lehet, hogy vegzálásnak érezném, vagy bizalmatlankodásnak, hogy mit érdeklődsz te ennyire, hiszen én azt szoktam meg, hogy ez senkit nem érdekel. Tehát valóban választok olyanokat, belekerülök újra és újra olyan kapcsolatokba, ahol visszaköszönnek a már ismert mintáink. Ezek közül lesznek olyanok, amik segítik az én életemet, és lesz olyan, ami nem segít. Nem visz sehova, sérülök, vagy újra sérülök. Ilyenkor ezeket érdemes átdolgozni ezeket a mintákat, egy picit szétválogatni őket. Mi az, ami a hozott mintában, a szüleim, a családomban, a párkapcsolatokról elhangzó történetekben, mi az, ami segít, ami előre visz, és hát mi az, ami nem vezet sehová, sőt bekorlátoz, nem a kitejesedésemet teszi lehetővé, hanem egyenesen azt, hogy ne kezdjek sikeres kapcsolatba, vagy a megfelelő időben elroncsom azt. Úgyhogy mindenképpen érdemes megdolgozni magunkban. Azt szoktuk mondani a klienseinknek, hogy a terápia többek között arra való, hogy ők magasabb fokú tudatos rálátást nyerjenek a mozgatórugóikra, a szándékaikra és a szempontjaikra. Erre a magasabb fokú tudatos rálátásra alapozva tudunk felelős döntéseket hozni, és akár változtatni életünk azon területein, amik nem működnek jól. Ez persze komoly munka, komoly felelősség, a klienseink ezt maguk végzik el, mi pedig kísérjük őket ezen az úton. Valakinek vannak mondjuk nehézségei az életben, és rájön arra, hogy a családjában kapcsolatosak ezek a nehézségek, de mondjuk a családja nem partner abban, hogy ezt közösen megoldják. Ugye esetleg már nem jönnek a hozzá tartozók, vagy esetleg zárkózóttak, és nem szeretnének mondjuk családterápiára menni. Akkor ilyenkor mi a lehetőségek? Azt szoktuk mondani, abban a szemületben, amiben én dolgozom, a rendszerszemületű családterápiában, aminek az egyik legfőbb szabálya az erőforrás központúság, hogy persze mindig van optimális eset. Tehát egy családi mintán a legkönnyebb úgy dolgozni, ha minden érintett jelen van. Az összes családtag, és akkor mindenki el tudja mondani a véleményét, azt, hogy az ő életét hogyan érinti ez a kérdés. De ha erre nincs lehetőség, akkor se mondjunk le a változtatás lehetőségéről. Természetesen egy párkapcsolaton úgy a legkönnyebb dolgozni, ha mind a két érintett fél jelen van. De ha ez valamiért nem jöhet létre, akkor mindig van lehetőség dolgozni magunkban, vagy akár a saját kapcsolati hozzáállásunkon. Ez azért különösen izgalmas, mert általában például egy párkapcsolati konfliktus helyzetben jól rálátunk a másik hibáira. Arra, hogy a párom mit mulaszt, vagy mi az, amit ő tesz, de nem kéne, vagy nem tesz, pedig kéne, a saját hozzáállásunkra nehezebb rálátni. Hát valahogy így vagyunk mi beállítva, de hogy egy ilyen rendszerszerületű munkának mindenképpen célja, hogy rálássak arra, hogy én hogyan vagyok jelen a kapcsolatomban, és hát ez rögtön kihatással lesz a kapcsolatra is, hiszen ha egy párkapcsolatban, vagy egy családi helyzetben az egyik fél elkezd erősödni, fejlődni, azt a többiek megérzi, kihatással lesz a kapcsolatok alakulására is. Persze rögtön ez fölveti azt, hogy ezért érdemes mindenkinek eljönnie, hiszen ne mondjuk le arról a lehetőségről, hogy mi is hozzájáruljunk valamihez, ami a mi életünket is befolyásolni fogja. Ugye, ha a párom elmegy terápiába, én nem vagyok hajlandó nőem, hát én rendben vagyok, köszönöm. A párom elmegy, megerősödik, megjön a hangja, képviselni fogja az érdekeit, azt bizony én is észre fogom venni. Miért mondok le arról a lehetőségről, hogy én is jelen legyek ezen a terápián, én is elmondjam, hogy ez engem hogy érint, én is beszámoljak a magam szempontjairól, és együtt alakítsunk valamit a kapcsolatainkon. Úgyhogy akár egyedül is mindig van lehetőség dolgozni, és nem ismerek olyan szabályt, hogy valamely életkorban már nincs lehetőség változtatni. Bármikor van lehetőség. A klienseim persze döntőtöbbségében az élet útjuk közepén járó személyek, de vannak nagyon fiatal klienseim és igazán idős, már régebb óta fiatal klienseim is, akik nem mondtak le arról a lehetőségről, hogy 60-70 éves korban akár, hát arra a hátralévő 40-50 évre, amit még szánnak maguknak, miért ne lehetne változtatni, akár a párkapcsolatukon is. Úgyhogy, amit te említettél, vagy kérdeztél, hogyha a többiek nem jönnek el, akkor is bármelyik önknek mindig van lehetősége segítséget kérni, és önmagában nagyobb rendet rakni valamelyik kapcsolati kérdésben, és bízhatunk benne, hogy ezt bizony a többiek is érezni fogják, és kihatással lesz a kapcsolatra. Van még egy nagyon jó dolog szerintem a pszichológus közösségben, ami mondjuk sok más segítői szakmára nem igaz, hogy vannak olyan szabályok, amik védik a klienseket, pácienseket, ki hogyan nevezi a hozzáfordulókat. Tudnál említeni pár ilyen dolgot, hát ez még plusz bizalmat ad azoknak, a személyeknek, akik gondolkodnak egyáltalán terápián? A hivatásomnak, ha tetszik a segítő szakmáknak, valóban nagyon sok szabálya van. Szakmai, etikai szabályok, ezek egy jó része le is van írva, hozzáférhető, akár a kliensek is tájékozódni tudnak, általában a módszer specifikus egyesületek honlapján ott van minden segítői szakiránynak a megfelelő etikai szabályozása, vagy a szakmai szabályok hozzáférhetőek. Ezek a szabályok tényleg olyanok, mint életünk keretei és szabályai, minden részvevőt védenek, a klienseinket is, meg minket is. A szakmánk legfontosabb szabálya, persze, hát el ne higgyük, hogy ez a legfontosabb, de van tényleg néhány kiemelkedő. Az egyik legfontosabb, ez a titoktartás. A klienseink biztosak lehetnek benne, hogy minden, ami egy terápiás térben például itt elhangzik, az közöttünk is marad. Ez nagyon szigorú szabály, és minden ez alá tartozik, azt szoktuk mondani, minden titok, amit a kliens mond, sőt az is titok, hogy egyáltalán ott járt a terápiában, vagy az is titok, amit a terapeuta a kliensről gondol. Tehát, hogyha eljön hozzánk egy kliens és elmesél egy nehéz történetet, biztos lehet benne, hogy semmilyen fórumon nem adjuk tovább, vagy ha például a szakmai fejlődésünk ezt megkívánja, hogy szupervizióba vigyük az esetét, akkor a beazonosíthatatlanság legteljesen mértékű biztosításával tesszük ezt. Tehát, hogy semmilyen adatot nem említünk, ami őt beazonosíthatóvá tenni. A titoktartáson túl vannak egyéb fontos keretek, ilyen például a terápiás tér, hogy nem akárhol beszélgetünk, hogy nem lehet egy buszváróban terápiás beszélgetést folytatni, hogy általában ragaszkodunk a rögzített időkeretekhez is, hogy például hetente egyszer, vagy hetente többször, ötven perce találkozunk, vagy két hetente kilencven percre például a párokkal és családokkal, és hogy ez egy kiszámíthatóságot és biztonságot teremt. Pontosan lehet tudni, hogy mikor megyünk, aztban is pontosan megállapodunk, hogy ki fog eljönni a találkozókra, és hát ezek ilyen támpontok és valóban olyan keretek, ami mindannyiunkat véd. Az is a szakmánk egy fontos szabálya, hogy a terápiás beszélgetés a kliensről szól. Nem rólunk segítőkről és terapeutákról. Ez néha furcsa lehet kívülállóknak, hogy például mi magunkról nem mesélünk. Hogyha fölmerül egy kérdés, hogy mondjuk a kliens elmesélő hogy horgászni szokott, és megkérdezi, hogy én vajon horgászom-e, akkor nem kezdek bele elmesélni, hogy én hol szoktam horgászni, milyen halra megyek, milyen horgászkészségeket használok, hanem visszaterelem a beszélgetést arra, hogy neki ez miért fontos, milyen fantáziái vannak ezzel kapcsolatban, neki mit ad a horgászat, mint hobbis, stb. stb. Tehát mindig megteremtem, hogy nem rólam szól a beszélgetés. Van egy olyan helyzet, mondjuk egy tanácsotú szabtiotú segít abban, hogyha mondjuk én szorongok, akkor mondjuk hogyan élhetem az életemet úgy, hogy ezekben a helyzetekben ne gyakran kerüljek bele. Még mondjuk egy pszichotereperuta segíthet abban, hogy a szorongásomat meggyógyítsam. Ez a kérdés, hogy ugye vannak olyan dolgok, amiket esetleg csak meg tudunk kezelni magunkban, és meg tudunk olyan ezzel együtt élni, de vannak, amik esetleg gyógyíthatóak, de erről te tudsz igazából többet beszélni, hogy tudsz-e ilyenekről egy pár szót mondani? Az a metafora jutott eszembe, hogy mondjuk úgy döntünk, hogy a lakásunk falai már egy kicsit kopottak, piszkosak. Dönthetünk úgy, hogy veszünk egy vödör festéket és lefestjük. Ez gyors, nagyon hadhatós, látványos változást hoz. Dönthetünk azonban úgy, hogy levakarjuk a régi festékrétegeket egészen az alapokig, a falig. Újra csiszoljuk, glettejjük, betapasztjuk, kiavítjuk az esetleges hibákat, hiányokat, bepótoljuk, és utána festjük újra. Az egyik nyilván sokkal időigényesebb megoldás sokkal mélyenszántóbb. Részben a kliens döntése, hogy melyiket választja. Valamikor tényleg nincs mód, vagy nincs idő, vagy föl se merül, hogy tényleg egy teljes személyiség átalakítást hajtsunk végre. Részben tehát a kliens döntése, hogy melyiket választja, részben pedig a segítőnek a szakmai felelőssége és lelkiismeretén múlik, hogy mit vállal, hogyha azt látja, hogy valóban egy ilyen gyors lefestés is hatékony lehet, és a kliens üdvédszolgája is őt segíti, akkor belemegy ebbe, vagy esetleg felelősen átirányítja egy olyan kollégához, aki fölkészült arra, hogy tényleg levakarjuk azt a bizonyos régi festékréteget, és teljesen új falat készítsünk el. Ez jutott eszembe, hogy valóban normál életvezetési nehézségekben, gyakori elakadásokban a tanácsadó kollégák nagyon hatékony módszerekkel bírnak a tekintetben, hogy gyors, belátható időn belül segítsenek nekünk kikeveredni valamelyik döntési helyzetből, vagy nehézségből. A klinikus és a pszichoterapeutak kollégák közeműködése ott merül föl, ahol olyan mértékű a szenvedés, vagy olyan mélységű az elakadás, hogy egy ilyen gyors lefestéstől nem várhatunk valós eredményeket. Például, hogy megmaradjunk ennél az eredeti metaforánál, ugye, hogyha vízesedik a fal, vagy penészedik, vagy van benne egy csőtörés, akkor nem lesz elég lefesteni, hanem akkor valóban ki kell javítani a hibákat, utána járni, esetenként lebontani azt a falat, és újra rakni, és hát ehhez megfelelő kőműves, vagyis megfelelő terapeutak kolléga lesz szükséges az ő segítsége. Leszámítva azokat a, és akkor tényleg diagnosztizálható pácienseket, akik elvesztik a kapcsolatukat a valósággal, őket leszámítva, általában a kliensek érzik, hogy mire van szükségük, és megtalálják azt a fajta segítséget, ami nekik előrelépést, változást hozhat. Nem hiszek abban, hogy komoly élethelyzetekre van általános recept, amit így elolvasok, és ha betartok, akkor minden csodálatos lesz. Bár mennyire klassz lenne, ha tényleg mondjuk a párválasztásnak lenne egy ilyen általános receptje, vagy a 17 éves párkapcsolat kapcsolati nehézségeinek a megoldására lenne egy ilyen általános recept, hogy csak azt kell tenned, hogy nem hiszek abban, hogy ez előre visz, ezért nem említek ilyen megoldásokat, illetve hát azt gondolom, hogy ezek az általános receptek, vagy ilyen néhány pontban összefoglalt útmutatók, ezek esetenként támpontot jelenthetnek, de inkább olyanok, mint a statisztika meg a bikini, hogy nem tárják föl a lényeget, de gondolatébreztésre jók. Tehát az ilyen néhány pontos, hogy a tartós párkapcsolat öt titka, meg a igazján klassz tiramisu nyolc legjobb receptje, ezek így arra jók, hogy elindítsák a gondolkodásunkat, hogy mi az, amit ezekből a receptben leírtakból birtokában vagyok, mi az, amiben hiányom van, de néhány ilyen jó útmutatás nem fogja az életemet megváltoztatni. Talán ezért sem idézek én ilyeneket, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezek visznek előre. Azt tenném még hozzá ahhoz, amit mondtál, hogy az önsegítők könyvekben miért nincsenek ilyen leírások, hogy hogyan fogok kikeveredni. Azt hiszem, és ez szakmai tapasztalatom, hogy minden eset egyedi, és hogy nem ismerek olyan általános szabályt, ami mindenkinek bejön. Nem ismerek olyan terápiás algoritmusokat, ami mindenkire ráhúzható. Ezért tartanám veszélyesnek, hogyha bármilyen ilyen általános megoldásokat megírna bármelyik kollégánk egy felelős könyvben, hogy ha az anyósoddal vitatkozol, ezt és ezt kell csinálni. Sőt, azt hiszem, hogy azok, akik elhitetik a klienseikkel, és ők általában nem szakmabéliek, hogy egyébként megoldás van mindenre, ezt kell kipróbálni, így kell csinálni, ők nem annyira segítenek, hanem inkább tévutakra visznek. A rendszerszemületű terápia, amiben én dolgozom, ott általában a kelleket szeretjük kicserélni lehetekre. Nem hiszek abban, hogy egy dologra egy megoldás van, hogy van arra útmutatás, hogy így kell csinálni, akár a családi életet, a párkapcsolatot, vagy akár a terápiát is. Ott sincsenek ilyen kellekérvényben, hogy így kell, és nem lehet más, hogy viszont nagyon sok lehetet ismerek, nagyon sok lehetséges megoldást, nagyon sok olyan eljárást, amit érdemes kipróbálni, nagyon sok olyan kérdést, amit például egy haragudó anyósnak érdemes föltenni, vagy egy már egymástól érzelmileg eltávolodott párnak érdemes egymásnak föltenni. Nagyon sok olyan kérdés van, amit föl lehet tenni, de nem ismerek olyat, amit mindenképpen kell. Ezeken kívül van-e valami, amit te szeretnél megosztani ezekben a videóban, akár pszinepszikus közönségével, vagy akár a témák kapcsán még? Azt szeretném még hozzátenni, vagy elmondani, vagy kiemelni, hogy az a tapasztalatom, hogy részben a mi hivatásunkat az hívta életre, hogy olyan kultúrában élünk, olyan életmódot választottunk, ahol ritkán szánunk rá időt, energiát, anyagiakat, hogy személyesen találkozzunk másokkal. És azt hiszem, hogy ez fölértékeli mindazokat az eseményeket, ahol ez mégis létrejöhet. Egy ilyen eseménynek tartom a pszinepszist, és ezért szeretek én oda járni, amióta ez elindult, illetve a második óta, mert hogy megerősítő élmény találkozni olyanokkal, akikkel lehet, hogy emberileg nagyon-nagyon távol vagyunk egymástól, de van néhány olyan kérdés, ami összeköd bennünket, szakmailag egyet tudunk érteni, vagy legalább tudunk közösen gondolkodni. Ezek nagyon fontosak, és azt hiszem, hogy az élő közösségeink tartanak meg bennünket. Köszönjük szépen, hogy választott. Én is köszönöm. Köszönjük az interjút. Köszönöm a figyelmet és az érdeklődő kérdéseket. Hogyha tetszett ez a videó, akkor gyertek el a következő ízleliktő előadásra, a Kozmabiskerti Daniel előadására. A dátumot azt a leírásban megtaláljátok, illetve ha szeretnétek még ilyen videókat látni, akkor iratkozzatok fel erre a csatornára.